Menhelyi kutyák becsülete

 

Mialatt Magyarországon a kedvtelésből tartott kutyák száma igen magas (ide tartozik minden eb, amely nem hivatásos munkakutya), addig a velük való bánásmódban már nem jeleskedünk. Nap, mint nap értesülhetünk rémséges esetekről, melyeknek szenvedő alanyai kutyák, és több fórumon is megkongatták már a vészharangot a hazai menhelyeken uralkodó állapotok miatt is.

Ha ez utóbbi téma szóba kerül, sokan együttérzően bólogatnak, és azzal nyugtatják magukat, hogy előbb-utóbb mindegyik elhagyott kutya gazdához kerül majd. Addig pedig jó helyen vannak a menhelyeken, ahol szerető aktivisták gondozzák őket. Nagyon kényelmes ez a gondolat, de sajnos azonban mindez a valóságban nem így működik.

 

A fajtatisztaság bűvöletében

A valóság az állatszerető emberek és szervezetek önfeláldozó munkájáról (vagy inkább szélmalomharcáról), túlzsúfoltságról, betegségekről, alultápláltságról szól. De még ha valami csoda folytán az összes menhely számára rendelkezésre állna annyi pénz, hogy védenceiket létszámuknak megfelelő mennyiségű és méretű kennelekben, állandó orvosi felügyelet, valamint kielégítő táplálás mellett tarthatnák, még akkor sem érnék el igazi céljukat, mely az átmeneti szállás biztosítása mellett a végleges gazdához való juttatás lenne. Ennek oka pedig a megfelelő szemlélet hiánya. Itthon nem „divat” menhelyről kutyát elhozni, még kevésbé keverék kutyát tartani. A kettő valamilyen szinten összefügg, hisz a menhelyen található ebek döntő többsége keverék. Tapasztalatok szerint a fajtatiszta menhelylakóknak nagyobb az esélye új otthonba kerülni, mint a többieknek, ami arra enged következtetni, hogy hazánkban szinte csak a fajtatiszta kutya a KUTYA, a többiek az elfelejtett másodrendűek. Ugyanezt támasztják alá a puszta tények: mialatt a hirdetések százszámra kínálják a fajtatiszta kutyákat, a menhelyek zsúfolásig telnek keverékekkel. Elképzelni sem tudom (merem), hogy hová kerül ez a rengeteg kutya…

Mindezért persze szapulhatjuk a lelketlen „kutyagyárosokat” is, akik százszámra ontják magukból az adott fajta ideális küllemi és jellembeli tulajdonságaitól fényévekre kullogó, de mégiscsak fajtatiszta ebeket, látni kell azonban, hogy kereslet nélkül nincsen kínálat. Mikor elítéljük ezeket az embereket – hozzáteszem, jogosan –, akkor ne feledkezzünk meg a keresletet megteremtő tömegekről sem, akikről ha lehántjuk a kutyaneppereket, még mindig jelentős vásárlóerőt képviselnek.

 

A döntés tudatossága

Saját többéves, személyes tapasztalataim szerint a kutyavásárlók többsége szinte csak külső benyomásai alapján dönt egyik vagy másik fajta mellett. Meglátja, megtetszik, és rohan telefonálni (majd megveszi a legolcsóbbat), figyelmen kívül hagyva az adott fajta igényeit, saját lehetőségeit, képességeit, hiszen csak egy kutyáról van szó… Eszébe sem jut, hogy kezébe vegyen egy szakfolyóiratot vagy könyvet, melyből jobban tájékozódhat. Tudom, hogy mindez unalomig ismételgetett frázis, mégsem lehet elégszer hangsúlyozni. Lefogadom, hogy ugyanezek az emberek akkurátusan képesek áttanulmányozni egy hifi-torony vagy DVD-lejátszó használati utasítását, mely esetenként feleannyiba kerül, mint egynémely fajta „pedigrés” egyede, holott ezek csak műszaki cikkek, nem pedig 10-15 évig élő, érző lények, akiknek nemcsak fizikai, hanem szellemi és lelki igényei is vannak. Az eredmény: csalódás, kutyaeladás, -kidobás, menhely, vagy „jobb” esetben egy életen át tartó unatkozás a kutya számára a kennel sarkában.

Akadnak persze, akik valamennyit informálódnak a választott fajtáról, de nemcsak rosszul értelmezik a tudnivalókat, hanem túlértékelik saját képességeiket. Erre több példát is láttam saját környezetemben. Édesanyám egyik kolléganőjének anyósa például „személyvédelemre” vásárolt óriás schnauzert magának. A kutya hamar felcseperedett, magabiztos, energikus, erőteljes snacivá érett, de nevelés hiányában – természetesen önhibáján kívül – egyre több problémát okozott. Ennek következtében egyhamar megutálták a szomszédok, míg végül valaki méreggel tett pontot rövid életére.

 

Elhibázott kutyaéletek

Régi lakhelyemen két olyan embert is ismertem, akiknél szintén igen markánsan kibukott, hogy mennyire rosszul mérték föl saját képességeiket, de önös érdekből mégis olyan fajtához ragaszkodtak, amit – tetszik, nem tetszik – egyszerűen nem lett volna szabad tartaniuk. Egyikük – aki ráadásul még bottal is alig bírt járni – egy vidám, élénk boxerkölyköt sorvasztott el lelkileg és fizikailag az évek hosszú során, az állandóan pórázon való „sétáltatással”. A másik öregúr pedig idős német juhászkutyája halála után – akit csak megkötve, szájkosárral láttunk közlekedni, mivel hírhedt kötekedő volt – egy másik németjuhásszal vigasztalta magát. Ahogy a történelem, úgy az előző kutyája sorsa is ismételte önmagát. Fél év elteltével az addigra kamaszodó kant már nem tudta elengedni, mondván, az nem hallgat rá. Újabb két-három hónap múlva a szocializációtól, kutyatársaságtól és egyéb értelmes foglalatosságtól megfosztott, frusztrált eb válogatás nélkül kitámadott minden kutyára, aki a közelébe ment. Kerültük is a velük való találkozást, de csak idő kérdése volt, hogy a kutya mikor okoz újabb bonyodalmat. Egy alkalommal aztán elrántotta az öreget, és gondolkodás nélkül nekiesett a velem sétáló – nálunk vendégeskedő – fél éves szetter szukának(!), alig tudtam leszedni róla. Úgy hallottam, azóta – a póráz után – megörökölte elődje szájkosarát is… Hosszan sorolhatnánk még a példákat, de felesleges.

 

Mire jó a dobermann?

Távol álljon tőlem, hogy megkérdőjelezzem a törzskönyvezett, fajtatiszta kutyák értékét, létjogosultságát, vagy azon emberek döntését, akik egyik vagy másik fajta mellett törnek lándzsát, feltéve, hogy elhatározásuk józan mérlegelés eredménye. Tenyésszék és tartsák is őket, de csak a fajta külső-belső értékeit egyaránt szem előtt tartó, és azt megbecsülő emberek! Az a meglátásom azonban, hogy ők vannak kevesebben.

Vevői oldalról legtöbben még mindig „csak” egy kutyát szeretnének, ami önmagában egyáltalán nem volna baj, ha érthetetlen módon nem ragaszkodnának foggal-körömmel a fajtatiszta ebekhez. És ha ez még nem volna elég, gyakorta egyenesen olyan igényeket támasztanak az adott fajtával szemben, melyek szöges ellentétben állnak eredeti feladatukkal, alapmentalitásukkal. Ők azok, akik labradort keresnek házőrzésre, a szoba sarkában békésen szundikáló jack russellt a nagyi mellé, vagy olyan rottweilert, aki bombabiztosan távoltartja a betörőt, de barátságosan üdvözli a vendégségbe érkező idegeneket. Hogy mutatós egy dobermann a kertben, de kínos, ha megugatja az évente egyszer betévedő rokonokat, vagy szép az a magyar vizsla, csak terhes, hogy a panellakásban nincsen maradása? Akkor nem kell ilyen kutyát választani! A különböző fajtákat hosszú időn át tartó, céltudatos tenyésztői munkával alakították ki. Csodálatos, hogy a közel 400 fajta mindegyike meghatározott feladattal született, és szelektálásuk, karaktereik elkülönítése egymástól ennek érdekében folyt. Ha esetenként az eredeti felhasználási területük módosult az idők folyamán, feladataik helyébe újak léptek, ami nem feltétlenül baj. (Gondoljunk csak az egykoron vadászó uszkárra, vagy az alpesi parasztok munkáját segítő berni pásztorra: manapság méltán népszerű családi kedvencekké váltak.)

 

Legalább ésszel…

A fajták kavalkádjában mindenki kedvére választhat közülük számára megfelelőt, ám a probléma ott kezdődik, hogy az emberek abszurd elvárásaikkal, közvetve ugyan, de inkább a fajtákat próbálják gyökeresen megváltoztatni, mintsem saját igényeiket és képességeiket reálisan megítélve dönteni. Tudjuk, hogy a legtöbb fajta fokozatosan veszíti el (vagy már el is vesztette) azon képességeit, melyek hajdanán kitenyésztésükkor fontos szerepet játszottak. Én személy szerint mindezt igen szomorúnak tartom, bár a fent leírt szemléletet figyelembe véve, sorszerűnek érzem. Nem akarom a kizárólag küllemre hangsúlyt fektető tenyésztők felelősségét csökkenteni (a szaporítókéról nem is beszélve), de az említett folyamatnak legalább ennyire előidézői a „fajtafetisiszta” laikusok. Többek közt ők teremtik meg a kínálati oldalt, melynek híján valószínűleg nem kellene minden hónapban megdöbbenéssel konstatálnom az eladásra kínált „pedigrés” kutyák számát, miközben a séták alkalmával szerzett közvetlen tapasztalataim alapján úgy látom, e kutyák elenyésző kisebbsége van megfelelő ember mellett, a fajtának megfelelően tartva, nevelve, képezve. Mindez pedig nemcsak az adott egyedekre, hanem távlatilag magára a fajtára is igen káros hatással bír, hiszen az „igénytelen” vásárlói réteget a küllemen kívül szinte csak az érdekli (vagy az sem), hogy a leendő kutya – fajtájától függetlenül – legyen végtelenül nyugodt, türelmes és lehetőleg barátságos. Ezután elég elkápráztatni néhány tucat serleggel és szalaggal, vagy még rosszabb esetben elcsábítani alacsony árakkal.

A fajtajellegek között húzódó határok így szép lassan összemosódnak, és a KUTYA gyakorlatilag olyan fajjá homogenizálódik, melynek „változatai” lassan már csak küllemben különböznek egymástól. Úgy vélem, hogy ez a folyamat csak a két oldal együttes szemléletváltásával lenne megállítható. A lelkiismeretes, felelősségteljes tenyésztők próbálnak ugyan tenni valamit, és igyekeznek lebeszélni azokat az érdeklődőket, akikhez nem illik az adott fajta, de amíg tíz ember között akár egy is akad, aki elad kölyköt az ilyen személyeknek, addig erőfeszítéseik hiábavalóak…

 

Nem árulnak zsákbakutyát

Meggyőződésem, hogy a jelenleg általános felfogás mellett egész egyszerűen nincs – illetve nem volna – szükség ennyi fajtatiszta kutyára. Nem beszélve arról, hogy mindeközben a menhelyek roskadoznak a jobb sorsra érdemes négylábúaktól. Ezzel vissza is kanyarodtunk a cikk eredeti témájához, a menhelyi kutyák mellőzöttségének érthetetlen jelenségéhez. Azoknak ugyanis, akik „csak” megbízható társat, szerető családtagot, hűséges barátot, kellemes sétapartnert szeretnének a kutya személyében, a menhelyeken éldegélő ebek semmivel sem nyújtanának kevesebbet, mint az „intergalaktikus champion” ősök utódai.

A fejlettebb állattartási szokásokkal rendelkező országokban magától értetődik, hogy az emberek főként menhelyeket keresnek fel kutyavásárlás céljából, a díjnyertes kutyákat pedig meghagyják az „urizáló” réteg számára. Mindamellett ezek az állatok egyéb előnyöket is jelentenek leendő tulajdonosuk számára:

– ha csak a küllemi szempontokat nézzük, bizonyos szemszögből a menhelyeken túlsúlyban lévő keverékek a maguk nemében egyedibbek, mint fajtatiszta társaik, hiszen nemigen találni két teljesen egyformát közöttük;

– mivel legtöbbjük felnőtt vagy növendék korban van, megspórolható a kölyöknevelés közel sem kellemes és könnyű időszaka;

– koruknál fogva egyéniségük, karakterük félig vagy teljesen kiforrott, ami kiszámíthatóbbá teszi a kiválasztást, és ezáltal eleve harmonikusabb kapcsolatot rejt magában a későbbiek során.

Akinek valaha volt már kutyája, tudja értékelni felsorolt érveket. Ennek ellenére még mindig mély fenntartások gyökereznek a menhelyről elhozott kutya gondolata ellen, melyek legtöbbje gyakran csupán sztereotípiákon alapszik. Ezek között is az egyik nagy „sláger” a kölyökkutya utáni vágy, mely nem feltétlenül az apró, gyámoltalan állat iránt érzett gondoskodási ösztönből táplálkozik, hanem az attól való félelemből, hogy az idősebb vagy felnőtt kutya nem fog úgy ragaszkodni, mintha kölyökkorban került volna a családba. Ez azonban nem igaz! Egyik korábbi számunkban utaltunk már rá, hogy az ELTE Etológia Tanszékének kutatói vizsgálták a kötődés jelenségét, és megállapították, hogy felnőtt vagy idősebb korban is kialakul oly mértékű lelki kapcsolat, „hűség” a kutyában új gazdája iránt, mintha kölyökkora óta ismerte volna. Ha belegondolunk, ez teljesen érthető, hiszen a menhelyi sokadalomban fizikai képtelenség minden kutyára ugyanannyi időt fordítani, így ezek az állatok, mondhatni, redukált emberi kapcsolattal rendelkeznek, és mint tudjuk, a kutya ösztönösen vágyik az emberhez való szoros fizikai és lelki kötődésre.

 

A menhelyi kutya nem kutya?

Gyakorta hangoztatott ellenérv még, hogy a menhelyi kutyák ismeretlen származásuk, többnyire negatív tapasztalataik miatt számos lelki sérüléstől szenvednek, ami problémássá teszi tartásukat. Nos, vitathatatlan, hogy e kutyák legtöbbje nem esett át gondos szocializáción, szakszerű nevelésen, és akadhatnak köztük problémás egyedek, mégis azon igyekeznek – ki szemérmesen, ki büszkén, ki lelkesen – hogy némi figyelmet, vagy akár egyetlen simogatást kunyeráljanak maguknak, ami pozitív jel arról, hogy szeretetre és kapcsolatra való igényük – hányatott sorsuk ellenére – változatlanul él bennük. Ha pedig ez rendben van, akkor némi türelemmel, kitartással és szakszerű segítséggel áthidalhatók az esetleges viselkedésbeli hiányosságok, hiszen ahogy a mondás tartja: „nincs rossz kutya, csak hibás módszer”!

Habár tudom, hogy nem szerencsés mindig a nyugattal példálózni, végezetül hadd említsem meg mégis, hogy Németország és Ausztria menhelyein igen gyakori, majdhogynem általános, hogy a betérő érdeklődők nem azzal kezdik, hogy nekik milyen kutya kell, hanem azt kérdezik, melyiküknek van legnagyobb szüksége a segítségre, és aszerint választanak. Ezen talán érdemes volna elgondolkozni…

A menhelyi kutyák – legyenek fajtatiszták, vagy keverékek – nem választották a sorsukat, de az élethez való jog nekik is jár. Az ember abban a szerencsés helyzetben van, hogy eldöntheti ennek az életnek további alakulását, mely csak akkor lehet teljes és boldog, ha nem számkivetettségben, elfeledve, hanem szerető otthonban telik. Kérem tehát a kutyavásárlás előtt álló, leendő ebtartókat, hogy fontolják meg a leírtakat, és legalább egyszer látogassanak el egy menhelyre, végleg pedig csak ezután döntsenek!